A folyónál

Hallgattam újra, úgy mint senki eddig,
a mélynek lassú, habzó sóhaját,
mint hálaszó, ha ajkamon kifeslik,
s egy pillanatra lényed fonja át,
olyan nyugalmat vont körém remegve,
a hangja tiszta dallammá dagadt,
amíg a gonddal megrakott dereglye
elindult messze, árnyas fák alatt.

A nap korongja nagy, kövér parázsként
felizzott akkor még a szívemen,
éreztem, már a bensőm mintha más fényt
pulzálna vissza csöndben, dísztelen,
s mint szomjazó, ha hűs vízért letérdel,
és új reményért ázva-fázva esd,
a holnapoknak szánt ígéretével
csillagszekéren szállt alá az est.