Feledés

Szíved nyugalmát őrzi a távol,
szavad elhalkul, ráhull egy fátyol.
Gondterhes arcod árkain tiszta
életed mélye tündököl vissza.

Szemednek fénylő bogarát látom:
lelked könnyében csobbanó álom;
úszik felém, mint ölelő féltés,
karod ölében szunnyadó kérdés:

mivé lehettél? Miféle vágyak
űztek messzire? Húsodba vájtak
hittelen hittel, tékozló hévvel,
mint éhes varjak, úgy téptek széjjel.

Magad magadnak maradtál préda,
csordultig töltött bűnöd fazékja,
kihűlt és nézem, szememen fátyol,
szívem nyugalmát őrzi a távol.