Izzás

Vértelen izzás szürke ködén
kéklőn ezüstbe hajlik a fény,
hangtalan surran, föld-ragyogás,
két szemed tükrén égi varázs.

Hűs leheletben fürdik a táj,
borzong az emlék, mennyire fáj
elhaló lépted járda kövén,
visszatekintesz, csak te meg én

állunk a véges űr küszöbén,
végtelen álom csendgyökerén,
tárva felejtett szívkapudat
rozsda emészti, tépi huzat.

Kéklő magányban fénylik a szó,
izzik az emlék, annyira jó
visszaidézni lágy melegét;
hallod a szélben? – sír a sötét.