Alszol

Alszol, a szél viszi lelkedet ördögi messzire innen,
álmaid ellepik arcod, a ráncok ölébe simulnak,
pírba borítja be bőr-puha csipkevirága a húsnak,
s úgy mosolyogsz odaátra ma, mint akinek kora nincsen.

Alszol, az éjszaka szíveden ül, de a fényt te vigyázod,
földre zuhanva kialszik az ég tüze, csillagos orkán.
Nézz oda! Meztelen angyalok ülnek a fellegek ormán
s mind, akik újrateremtik e földi, porette világot.

Kőszemeidre lehullatok egy remegő, kicsi cseppet,
hallom, amint dübörög s ragyogás folyik át a vak éjen,
s hinni merem, hogy imám jaja felveri zöldmoha-csended.

Ébredező figyelem tenyerén az idő szele renget,
mint a szelindek, ugatna a vágy, de szavát nem is értem,
végre szeretni taníts, egyedül felemészt a nagy éhem.