Kalotaszegi ősz

Lelkem ma könnyű napvitorla,
mintái cifra-színesek.
Akárha újbor üstje forrna,
a völgyben édes íz pezseg.

Ajkamra fröccsen, dalra gyújtja,
– mitől a bú, nem firtatom –,
dereng a szép Vlegyásza csúcsa,
fölém magasló timpanon.

Bivaly poroszkál, lomha forma,
s a görbe úton fényt kavar,
királyként áll a hit fatornya,
harangja zúgja: él, s magyar.

Visszhangja dördül ott, amerre
imára vált a tompa kín,
s lezúg az égiek kegyelme
a házak büszke kontyain.