A múzsához

Ki vagy te, mondd,
ki lelkemről a foltot
szelíden fénybe oldod;
varázsos, szép alak,
én álmodtalak?

Szíved hozott,
mikor még hangja sem volt,
de földig ért a mennybolt,
mint könnyű permeteg.
Már éreztelek.

A gondolat,
mint tűz a szóban, serceg,
töretlen, röpke percek
időtlen tengerén
ring a test meg én.

És sóhajod
akár a lenge szirmok.
Az illatára írtok
ti mind, kikből fakaszt
vérbő, új tavaszt.

Velem vagy itt,
belőlem szól a nyelved,
bár arcod porba rejted,
nem bújhatsz el, hiszen
létedet hiszem.

Ősritmusok
dobognak át az éjen,
hagyom, hogy táncra kérjen
valód, az éltető:
dallam és erő.