Az apró város minden porcikája hullámverések ritmusán dobog, mohás tüdővel vágyait zihálja; a szó, a testes portugál borok úgy folynak szét s tovább az utcakőre, mint ébredés utáni kába álom, a fény előtör, s házfalakra dőlve hosszan mereng el életen, halálon.
Egy egyszerű ének csapong merészen, körém fonódik, hív, a partra vonz, fiúcska áll a könnyű, déli szélben, gitáron játszik, sír, az arca bronz. Örök-magát kutatja, s ott találja a kéken át a végső, méla hangig, amíg a mély atlanti csend magánya a tejszín-fellegek fölé magaslik.